Ayutthaya, a régi főváros - 2022. dec. 5.

Ayutthaya a fénykorában a világ legnagyobb városa volt, és Ázsia egyik legfontosabb kikötővárosa. Az 1700-as években 1 millió lakosa volt, abban a korban, amikor Londonnak 600.000, New York-nak 5000 körül. Ez egy Bangkoktól nem messze, északra fekvő város, Thaiföld (akkoriban Siam) fővárosa pár száz éven keresztül, egészen addig, amíg 1767-ben a burmai hadsereg fel nem égette az egész várost. Bangkokot ezután alapították meg és Ayutthaya most egy csendes kisváros, a legnagyobb látványossága a megmaradt romok és néhány múzeum. Annak idején nagyon sok nemzetiség élt együtt itt, egy igazi metropolisz volt: kínaiak, japánok, perzsák, portugálok, hollandok, angolok, franciák, stb. Ez a város volt az egyik legfontosabb állomás az európai és az ázsiai kereskedők számára is, úgyhogy tényleg nagy nyüzsgés lehetett itt anno. 

Hétfő reggel 7 előtt szálltam le Bangkokban, és megkerestem a buszmegállót, ahonnan indult egy busz Ayutthayaba.

Bangkok reggel 7-kor. Bezzeg ilyenkor milyen csend van.

Röpke 1 óra alatt ott is voltam a városban, és elindultam az előző este lefoglalt szállásom felé (mondtam ugye, hogy könnyű last minute foglalni mindenfélét?:) ). A város "modern" része elég lehangoló, nem érdemes rá túl sok szót vesztegetni, helyette néhány kép.

Meg se tudom számolni, hányszor láttam gyereket így robogón, sokszor kettőt is. Mellette: érdekes reklám és nehezék (két flakon víz). Még néhány kép a városról, a 4.kép a 3-in-1 híd, bővebben lennebb. Utolsó kép: a király képe, ami úton útfélen ott van.

Szerencsére 11 után már be lehetett jelentkezni, úgyhogy egy kis parkban üldögélés után már ott is voltam a ventilátor mellett a hostelben, s terveztem az aznapi és másnapi útvonalat.

Láttam, hogy van egy Japanese Village nevű hely, ami igaz, hogy viszonylag messze volt az óvárostól, de egyből felkeltette az érdeklődésem. Ez egy kis múzeum a régen itt élt japánokkal kapcsolatban. A hostelnél 50 baht-ért (kb. 7 lej) lehetett biciklit bérelni, úgyhogy Rózsikával indultam el felfedezni a várost. Rózsika a bicikli neve, és azért érdemelte ki ezt, mert szegény nagyon rozsdás volt :P Elég sokszor kellett biztatni, hogy elvigyen oda, ahova szerettem volna, és ilyen kényelmetlen biciklin talán még sosem ültem, de egy idő után rájöttem, hogy hogy kell ülni, hogy ne álljon el mindenem, és végülis a célnak megfelelt :D

Rózsika

A vonatállomásra tett kitérő után (jegyet vettem másnapra) elindultam a régi japán kolónia felé. Déli 1 körül volt, kb. 33 fok, és a városban valamiért csak két helyen van híd, egymástól jóóó messze, úgyhogy elég nagy kitérővel lehetett odaérni (ráadásul az egyik híd igazából nem is egy, hanem három, úgyhogy ha át akarsz kelni, ezen a helyen három hídból is tudsz választani. Szóval van is sok híd ebben a városban, meg nem is. Ki érti ezt.)

Enyhe hőguttát kapva értem a japán múzeumba, ahol rögtön feltűnt, hogy van kimono bérlési lehetőség. Hmmm... Japánban ezt kihagytam, egyrészt túl furának tűnt kimonoban mászkálni a városban (most komolyan, milyen lenne, ha Udvarhelyen random turisták mászkálnának székelyruhában?), másrészt azért ott elég drága volt, harmadrészt nem is jutott volna időm rá. Na de itt olcsóság van kérem (viszonylag), úgyhogy úgy voltam vele, hogy még meggondolom.

Körbejártam a múzeumot, nem volt túl nagy, de legalább volt légkondi. Az egyik teremben volt egy kis videó arról, hogy milyen is volt itt az élet annak idején, amikor tele volt a város mindenféle kereskedővel. A japánok közül jónéhányan azért jöttek ide, mert enyhén szólva nem voltak szívesen látva a hazájukban a keresztény vallásuk miatt. De voltak itt shinto vallású japánok is, szabad szamurájok, stb. Néhány táblán még bemutatták, hogy milyen nemzetiségek éltek még itt és mivel foglalkoztak. A thai-ok (vagyis hát akkoriban sziámiak) az óvárosban éltek, a külföldiek pedig azon kívül. Érdekes volt ez a kis múzeum, és örülök, hogy eljöttem, mert jobban bemutatta a város történetét, mint a Wikipédia, és így adott egy plusz réteget a városnézéshez. 

Egy kis tanakodás után úgy döntöttem, hogy belefér a 200 baht a ruhapróbáért, úgyhogy én is beálltam tipikus turistának és próbáltam pózolni a kimonóban, ami természetesen túl rövid volt nekem, de sebaj. Az érzés megvolt:)) 

Egy kép a múzeumból, ami a kereskedelmi útvonalakat mutatja be, alul japán jellegzetességek: bambusz és torii, na meg én és a kimono.

Ezután visszabicikliztem a régi városrészbe. Egy fokkal jobb volt az idő, úgyhogy máris jobban telt az út. Megnéztem az egyik központi templomromot, a Wat Mahathat-ot, ami nagyon nagyon szép volt és hangulatos, pláne a naplemente környékén, amikor már nem is volt túl sok ember bent, és olyan szépen sütött vissza a Nap. 

Ennek a templomnak az egyik nevezetessége egy fa gyökerei között levő Buddha fej, ami egy szoborról esett le, és a gyökerek idővel körbenőtték. Egyébként olvastam valahol, hogy a thaioknak a város lerombolásánál is nagyobb trauma volt az, ahogy a Buddha szobrokkal bántak a burmaiak, vagyis hogy a szobrok fejét letörték, stb, annyira szentnek tartják ezeket az "image"-eket (így hívják). Itt egy jó órát barangoltam, fotóztam, leültem a fűbe, csak bámészkodtam. Jól esett a mai hőség után ez a kellemes levegő. Denevérek repkedtek ki-be a templomok résein.

Ilyen volt a Wat Mahathat

Mivel már eléggé megéheztem, elmentem a közeli utcába, ahol pont éjszakai piac volt, rengeteg árus kipakolva, sült a csirke, disznó, hal, mindenféle tengeri herkentyű, lárva, bogár,...igen, minden ilyesmi. Nyilván ezeket csak megcsodáltam, ez az a kategória, amit ha fizetnének se kóstolnám meg. Nope. Volt azért rengeteg gyümölcs is, smoothie standok, zöldségek, forró levesek egyenesen zacskóba töltve (nyami), és mindenféle ruha meg cipő meg ilyesmik. 

A biciklit leparkoltam és lekötöztem két robogó közé és belevetettem magam a piaci életbe. Mikor már egy kiwi smoothie-t megittam és kibámészkodtam magam, elmentem a bicikliért, de nem találtam sehol. Jártam hosszban az utcát és csak néztem hitetlenkedve, hogy nem igaz, hogy ellopták. Kinek kellene egy olyan bicikli??? Amúgyis minden épeszű ember robogózik itt, és úgy összességében nem olyannak tűntek az emberek, mint akik ellopnának valamit. Szóval amikor már arra gondoltam, hogy nem hiszem el, hogy mindenemre sikerült eddig vigyázni, de ezt a járgányt elhagyom, akkor egyszercsak megpillantottam a robogók között. Yesss. Az utca zaja, nyüzsgése, a sok ember, robogó, stb. teljesen megtévesztett, de végre megtaláltam. 

Megnyugodva beültem egy közeli helyre és vacsoráztam egy elég felejthető valamit, majd hazamentem. 

Ez a szállás nagyon nyugis és kellemes volt, jól esett a Chiang Mai-i hostel után. Az ára is nagyon barátságos volt, 22 lej körül, viszont pl. a szappan meg a meleg víz luxusnak számított itt (értsd: nem volt). Két spanyol srác volt még a szálláson, az egyik mesélte, hogy búvártanfolyamot végzett Koh Tao-n, egy erről híres szigeten. Nagyon felvillanyozott a dolog, már el is képzeltem, hogy én is búvárkodok, együtt úszok a halakkal, teknősökkel, stb. Végül letettem róla, részben azért, mert nem kis összeg egy ilyen tanfolyam, s utána a merülések sem, másrészt nagyon meg tudja viselni a fület a nagy nyomás a vízben, és nekem elég érzékeny. Na nem baj, snorkelezni azért lehet :)